Voltaképpen a vízipók a búvárharang feltalálója, ezért elmerülten figyeltem az akvárium előtt ülve, hogyan is csinálja. Először is több hosszú pókhálószálat húzott ki a hínártól az ágakig. Ezek lettek a tartókötelek. Azután, körülbelül a középről kiindulva szabálytalan tojás alakú hálót szőtt, nagyjából olyat, mint a közönséges pókháló, csak sűrűbb, finomabb szövésűt. Ez vagy kétórányi időt vett igénybe. Házának alapjait ily módon szerencsésen lerakva, most már a levegőellátást kellett megoldania. Ezt úgy végezte el, hogy többször feljött a felszínre, a szabad levegőre. Mikor ismét lemerült, teste ezüstösen csillogott a számtalan légbuboréktól. Lefutott ekkor a háló alá, és lábaival dörzsölni kezdte magát, miáltal a buborékok elszabadultak, felemelkedtek, és azonnal megakadtak a hálóban. Miután ötször-hatszor megismételte az eljárást, a háló alatt felgyülemlett apró buborékok egyetlen nagy buborékká álltak össze. Ahogy a pók újabb és újabb levegőt szállított a víz alá, ez a buborék nőttön-nőtt, ereje megemelte, és felpúposította a hálót; míg végül a pók munkáját siker koronázta. A tartókötelekkel lehorgonyozva, a hínár- és ágdarabok között harang alakú, levegővel teli építmény állt. Ez volt most már a pók háza, amelyben kényelmesen eléldegélhetett, mert – ezt már tudtam – a harangban összegyűjtött levegőt a hínárok állandóan friss oxigénnel látják el, a pók által kilélegzett széndioxid meg átszüremlik a ház falán.
Gerald Durrell: Madarak, vadak, rokonok